Egységes magyarság
Reményik Sándor
Reményik Sándor Babits Mihályhoz intézett levélben felelt kérdésünkre, melyet a költő hozzájárulásával egész terjedelmében közlünk:
Budapest, Lorántffy-kórház, 1940. nov. 4.
Igen tisztelt Kedves Barátom!
Öt hónapja vagyok Budapesten, s történelmi sorsfordulókat éltem át ebben a kicsiny kórházi szobában, alig-alig véve tudomást eddig a körülöttem zúgó eseményekről. Ami nemzetemet, Erdélyt s mindezekben önmagam jobbik lényét érintette, alig jutott tudatom küszöbére. A beteg idegek börtöne minden román börtönnél, minden 22 évi babiloni fogságnál súlyosabb természetű, mert másfajta börtönökben úr lehet a lélek, akárhogy megalázzák, de kényelmes kórházi szobában is nyomorult rabszolga, mivel önmagát veszítette el. - Most jobban vagyok, s mindezeket csupán azért bocsátottam előre, hogy némileg megindokoljam, miért nem tehettem szívem szerint azt, amit tennem nem engedett a betegség. A Nyugat augusztusi számában olvastam «Az erdélyi költőről» szóló tanulmányodat. Most köszönöm csak meg. De egész lelkemből. Akkor is mélyen megindított és magasra emelt, most még inkább, hogy tisztább szemmel olvasom. Én önmagamban mindég elválasztottam a költőt az embertől. Csodálkozva érzem, hogy Te, aki az életemből alig ismersz valamit, milyen lényegesen látod az embert is bennem. Tehát a költészet mégis lényegadás. Én úgy éreztem mindég, hogy az ember semmi bennem, a költő pedig különös percek felvillanásaiból összeragyogó drága káprázat, ajándék-valami. Te azzal végzed, hogy az embert és a magyart egyformán látod bennem, az erdélyi magyart. Köszönöm, hogy látod, igen erős vígasztalás és biztatás ez nekem a jövendőre nézve is, ha ilyen számomra adatik még. Külön köszönöm azt, amit «a szerelmetlenség titkairól» oly fínom megértéssel és gyöngéd tapintattal megírtál. Ezt így, velem kapcsolatban még senki el nem mondotta.
Általában vallom ma is azt, amit 1918-ban a magam és az erdélyi irodalom «történelemelőtti korszakában» Neked írtam, mikor első szárnypróbálgatásaimat színed elé küldtem: Magasabb, «szakszerűbb» és súlyosabb bírája az én költészetemnek magyar nyelvterületen nem lehet.
Most pedig még ennyit: Ma vettem a Nyugatnak levelét, mely a Te nagybecsű aláírásoddal ellátva is arra kér, hogy az egységes magyar szellemről rendezett vitában magam is részt vegyek írásommal.
Nagyon kérlek, engedjétek el nekem ezúttal a hozzászólást. Szívesen szóltam volna hozzá, de erőtlen még a hang annyi szenvedés után és fáradt az agy és zavart a szív. Ilyen felelősségteljes hozzászólást csak teljes erőből lehet kicsendíteni. Annál kevésbbé tehetem, mert a transzilvánizmus kérdése óhatatlanul szőnyegre kerül, és én azt sem babonának, sem konjunktúrának, de egyszerűen egy puszta színnek vagy árnyalatnak sem tartom a magyar egység keretén belül, hanem mindezeknél sokkal többnek. «Titoknak, Északfoknak, idegenségnek» - de olyan idegenségnek, amelyből megtermékenyül az egyetemes magyar Lélek.
Isten Veled. Hálás tisztelettel és szeretettel köszönt régi és mindég igaz híved:
Reményik Sándor
